lex minimi
"a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam."
nem jutok tovább a szemeim ablakelőttjét
kitakaró kezemnél
a körmöm alá varrt szolnoki fáknál
melyek árnyéka ismerősként dől dédapám
bőróraszíjas karjára miközben családi
fényképhez készülődnek
az újságpapírnál amiből szalonnáztak
aztán látom a vonatokat és nem tudok tovább
menni látom az asszonyt aki szekéren bujkálva
hordta magába a mai lélegzetvételeimet is
aztán látom ahogy külön sorban állnak a nők
és a férfiak mint egy-egy nagy adag fénygyűjtő
fekete aztán látom a vonatokat és nem tudok
tovább menni
ott maradtam nagyapám játszótársait kereső
értetlenségében ők meg ott maradtak a görbe
hátamban a meghagyott utolsó falat ebédjeimben
amikkel ott maradok az újságpapíros asztalnál
és a vágódeszkán körözök az ujjbegyemmel
hangosabban mint a szén hevítette levegő
és élesen látom mennyivel világosabb a fája ott
ahol nem áztatta át a zsír
ez a várakozás
nem juthatsz rajta tovább
a jobb karomat szorítom a szemeim elé
erezetéből kihűvöslik a holttiszát csapoló
családi nyár távolabb de középen ahogy a
képen is volt világít egy újszülött
látja a fák árnyékát az óraszíjat
aztán látja a vonatokat és nem tud tovább
lenni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése