*

Szegedi falkaland

Gyászjelentés - Obituary

Obituary
Műcsarnok / Kunsthalle Budapest
1896 – 2013

It is with profound grief that we regretfully inform you of the death of Műcsarnok, the Budapest Kunsthalle, which after a period of dignified suffering passed away at the age of 117. The cause of death was neglect and the irresponsible behaviour of the institution that goes by the name of the Hungarian Academy of Arts (MMA).
The Műcsarnok was built in the year of Hungarian millennium celebrations and brought down by the System of National Cooperation. Its professional activities were completely liquidated by the MMA.
Responsibility for the death of the Műcsarnok lies with those who inserted the MMA into the constitution and as an act of faith transferred to it one of the most important places of Hungarian contemporary art, as well as those who voted for these proposals in Parliament. 
May the Műcsarnok rest in peace. 

Puncs

Gáspár Péter -Jót Iván kalandjai 2. (amelyben bevallana)

Már amikor belekezdett, tudta, hogy el van baszva az egész. Hátuk mögött sztálinbarokk oszlopok álldogáltak végig az épület hosszán. Az átkosban – emlékei szerint – valami gyerek játszóház-féle lehetett, most lepattantabb diszkót üzemeltettek benne, de mivelhogy a lépcsőn ültek, ez voltaképpen mindegy is volt. Kefének fényes jó kedve kerekedett, most is egy üveg Kárpátival a kezében vigyorgott azzal a pimasz mosolyával, amivel már odabent is végigstírolta a csajokat. Gyakorlatilag teljesen részeg volt, Jót valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis úgy érezte, most jött el az idő.
- De avval a vörössel még jó ideig szemeztem. Pompás bula. Azt a parasztot pedig majd csak leverem róla valahogy… – vigyorgott Kefe.
- Kedvenc fegyvereddel. Másfélkezes kerítésléccel – adta alá a lovat Jót, és hálásan elmosolyodott, amikor a másik felnyerített.
Az eső nem is olyan régen állhatott el, ezüstmetál pocsolyák remegtek a neonfényben. Az utca túlfelén a játszótér bodzabokrai csillogtak. Mindennek föld és víz és vodka meg bodzavirág illata volt. Ettől még Jótnak nem lett jobb kedve. Az igazat megvallva, gyalázatosan érezte magát már egy ideje, s ahogy barátja fényes képére nézett, csak jobban elkomorodott. Ám valamiért meggyőzte magát, hogy sokkal jobb lesz majd ezután, hogy talán evvel a beszélgetéssel letud valamit, és innen már csak fölfelé mennek a dolgok. Volt honnan, az nem vitás. Ez már csak egy ilyen szombat volt, meg sem lepődött különösebben. A Kertváros is biztosan kikapott, pedig otthon játszottak; talán jobb is, hogy nem látta. Valami sárfélét dobált egy pocsolyába és félfüllel Kefét figyelte.
- Figyelj, valamit el akarok mondani – fordult hirtelen feléje.
- Mondjad, apám! – próbálta elkapni a pillantását Kefe. Talán ha nem ezt mondja mégsem kezd bele, de hát végülis ő akarta.
- Van egy csaj… – kezdte, mert közben Kefe valahogy mégis megtalálta a szemkontaktot, Jót pedig látta rajta, hogy rögtön vette a helyzet komolyságát.
- Aaahhh – vigyorgott Kefe.
- Na mindegy, akadtak vele problémák... – folytatta bizonytalanul Jót, s legyintett, mintha jobb lenne, ha rögtön befejeznék az egészet.
- Talán már vége is van? – kérdezte hitetlenkedve Kefe. – Nekem meg csak most szólsz.
- Az igazat megvallva nem tudom, hányadán is állunk.
- Pasija van – vigyorgott Kefe. Jót csak legyintett.
- Gyereke – próbálkozott Kefe másfelől.
- Nem igazán, csak tudod...
- Mit nem igazán? Csak tudod, van-e valakije, pasija, gyereke...
- Az igazat megvallva – nézett Jót ismét Kefére – van valakije, de nem hiszem, hogy úgy, ahogy te gondolnád.
- Kiváncsivá teszel, apám.
Jót már sejtette egy ideje, hogy rossz irányból fogott hozzá, és sokkal jobban járt volna, ha rögtön nekimegy egyenesből, de már mindegy volt. Meg az időpont is egyre kedvezőtlenebbnek tűnt.
- Asszem... asszem nem kellett volna belemennem az egészbe. Csak összezavart mindent.
- De te a jó öreg bosszúállóra hallgattál, mi? Nem mindig beszél az hülyeségeket, ha ez megnyugtat.
- Nem erről van szó. Bár nem hiszem, hogy most a legmegfelelőbb az időpont arra, hogy etikai kérdésekről beszéljünk.
- Bármikor megfelelő – vigyorgott Kefe, nedves pillantásával szinte azonnal cáfolva a mondandóját.
- Na a dolog lényege – próbálta Jót menteni a menthetőt –, hogy kerülgetjük egymást már egy ideje, de mind a kettőnkben volt valami, ami végülis talán még a józan ész kategóriájába tartozik, és nem mentünk bele. Tudod, szűz volt, meg ilyenek.
- Józan ész... – rötyögött Kefe, és a biztonság kedvéért ivott a sörből.
- De, akárhogy is – sóhajtott megadóan Jót – elég sokat találkozunk egyébként is, aztán a múltkor volt egy buli és... Na mindegy.
- Segítenél egy kicsit? – próbált Kefe Jótra nézni. – Elmondanád világosan, mi is történt veled, meg azzal a kis sunesszel, vagy hagyjuk a picsába az egészet, de akkor csak nyűglődj egyedül... Vagy igyunk valamit.
Momentán egy pálinka megfelelő kiútnak tűnt, legalábbis felülkerekedett mindazon, amit Jót hirtelen felbuzdulásában becsületből, tiszteletből, tisztességből vagy barátságból fontosnak tartott volna elmesélni. Bocsánatos pótcselekvésnek – de legalábbis időhúzásnak – így csak bólintott.
- Igyunk. Mi bajunk lehet belőle?
Mintha Kefét is meglepte volna a válasszal, mert az egy kicsit felkapta a szemöldökét, de aztán csak bólintott.
- Vodka, sör.
Tudta a varázsszót.
Felkászálódtak, pontosabban Jót felráncibálta Kefét és visszamentek a dübögésbe. Vagy tíz perc múlva jutott csak Kefe eszébe a dolog újfent. Jót addigra már kiesett a beszédkényszerből, torokköszörülve, párás szemmel forgatott egy felespoharat. Kefe arcán ritmikusan táncoltak a színek, ő mindenen keresztülbámulva bambult a szemközti bokszra. Vagy a gipszangyalkákra a fogas fölött. Vagy a túlfestett általános iskolás csajokra.
- Vazeg, ezekkel csak a baj van.
Jót kötelességtudóan bólintott.
- Ha csak minimális szinten lennének képesek a logikus gondolkodásra – bizonytalan mozdulatokkal integetett – vagy legalább elárulnák, mi a fasz bajuk van...
- Azt ne várd – jelentette be borulátón Jót. Kefe vagy nem hallotta a zenétől vagy nem akarta tudomásul venni.
- Ha az egyik pillanatban jó kedvük van, akkor még ne vegyél rá mérget, hogy az kitart a nap végéig. Mert akármi történhet. Akármi, apám...
Jót úgy gondolta, pontosan tudja, miről beszél.
- Itt van például a húgom. Az a legkevesebb, hogy már nőnek hiszi magát, de ezt még elfogadom – intett nagyvonalúan és nem borított fel semmit. – Az nagyobb baj, hogy úgy is akar viselkedni. És ha a muter nem tiltja, hát nekem kell a sarkamra állni. Ha pedig végre belemennék, hogy eljöjjön ő is, vagy ne adja az ég, a hülye barátnőivel menjen el... Eh – legyintett, ezúttal nem kegyelmezve a poharaknak. Észre sem vette.
- Tényleg, mi van vele? – kérdezte Jót óvatosan.
- Asszed, tudom én? – vonta meg a vállát Kefe. – Kajakra meg van bolondulva. Ismered.
- Ismerem – bólogatott Jót.
- A fene se ismeri ki magát rajta, tudod, hogy van ez – próbált kacsintani Kefe.
- Tudom – felelte Jót.
Tényleg tudta.

Gáspár Péter - Jót Iván kalandjai 1. (amelyben vége van)

Hát ilyen, ha tényleg nyomorultul érzed magad – dünnyögte Jót, és lassan, akkurátusan elnyomta a csikket.
Langyos hétfő hajnal volt, messziről kukásautók szuszogtak. Jót olyan mihaszna dolgokon töprengett, hogy hazamegy, hogy mi az, hogy haza, hogy elviekben minek kellene egy otthonban várnia. Meg ilyesmi.
Halkan ébredt körben a város, ő pedig beletörődőn ballagott. Lassan előkapart egy cigarettát és meggyújtotta. Szemben vele, hihetetlen türkiz színekben tündökölt egy háznyi üvegfal. Csak ő látta. Meg talán pár álmos rigó. Az ég volt az. Háta mögül sejlett elő frissen, ragyogón. Szemben a házak fölött még sötétkék volt, egészen mély árnyalatú. Biztosan volt rá valami hivatalos szín is, de nem jutott eszébe. Őszintén szólva, nem sok minden jutott az eszébe. Az eget bámulta a még égő villanyfények sárgája mögött. Ragyogott, tündökölt mindenütt. Nyugaton még sötét, rejtelmes színnel, s azután – nem elhalványult vagy kisápadt – de átsimult valami tökéletes, egyszerű pompába.
Jót lassan ballagott, hogy felmérje ezeket az elképesztő színeket. Egy ráérő angol turista elegáns kényelmével, hanyag tartással slukkolgatva szemlélte a környéket. Kettőket szívott, hogy érezze.
S egy pillanat alatt átlátott mindent. Úgy, ahogyan az akasztásra várók csodálhatják a börtönudvart hajnalban. Nemlétező biciglisták nyiszorogtak el mellette, ő pedig kényelmesen forgolódott, hogy mindent láthasson. Az ébredő galambokat, a csörgő szökőkutat, a szobrot, ahol szántókovácsjános torkonbasztaja gyikot, a lámpákat, melyek manómécsesként függtek a platánok lombjai között. Gondozott virágágyások sorozatrózsaszín tengere várta, hogy belesüppedjen, hogy megadja magát. Tiszta kép volt, a maga módján tökéletes, olyan színekkel felmázolva, melyek csak így hajnaltájt láthatók, akár valami furcsa fényképen. Egy rosszul előhívott negatívon. Döbbenetesen tiszta volt és természetes, soha vissza nem térő, úgyhogy Jót lassabra fogta és figyelt. Hogy megmaradjanak odabent. Már csak ilyen volt. Ilyen képgyűjtögetős. Hogy ne kelljen a halálra várnia és mégis lásson.
Pedig talán mégis a halál kerülgette, valami elodázhatatlan végzet, ami akkor lesz teljes, ha hazaér, és leteszi a helyére a kulcsot. S már látta magát, ahogy tág pupillákkal körmöl a konyhában, hogy leírjon mindent, hogy semmiképp ne felejthesse el ezt a nyomorúságos hajnalt. S látta azt is, hogy elalszik, ő pedig reggel felkel, s talán belenéz a macskakaparásba, hogy lássa, mivel is baszta el Jót az ideje javát, mintha mindez bármit is megváltoztathatna, mintha vissza lehetne bármit is forgatni vagy semmissé tenni.
De látott egy olyan képet is, ahol nem írt le semmit, csak kimászott behemót ruháiból az ágy mellett, s csak nézett, azután akár valami nagy, síró állat bemászott hozzá és összekönnyezte a lány vállát.
Kész volt. Vége volt.

forrás

Territorio circulatio, azaz a család mint területi egység (1.)